Élménybeszámolók

Talán nem is tudtuk, hogy mire számítsunk igazán, de abban biztosak voltunk, hogy ez jócskán kívül lesz a komfort zónánkon. Kicsit paradox, hogy előző nap még Badacsonyban borozgatunk csodálva a Balaton kékségét, másnap reggel meg gumicsizmát húzunk és kezdődhet a munka. Azzal az elhatározással vágtunk bele, hogy mindent ki akarunk próbálni, mindent szeretnénk megtapasztalni, és ezzel fejlődni. Korán kezdtük meg a munkát, rögtön volt mit tenni. Szóval mélylevegő mehet a lapátolás, szalmázás, etetés, itatás. Gyorsan megszoktuk az állatok közelségét. Az elején még volt bennünk némi félsz, tartás, de ez inkább csak az ismeretlenség miatt. Viszont, hamar érzékeltük, hogy nem olyan veszélyes ez. A közöshangot sikerült gyorsan mindenkivel megtalálni. Valahogy gyorsan elmúlt, vagy igazán nem is volt az a fenntartás, „na megjöttek a városiak”. Mi is hamar oldódtunk és már nem éreztük annyira kívül magunkat a komfort zónánkon. A délutáni műszakot még kicsit bizonytalanul kezdtük meg, nem ismertük még a rendszert, de igyekeztünk követni a kapott utasításokat. El is fáradtunk a végére rendesen, megjelentek első vízhólyagjaink a tenyereinket, és tudtuk, ez az végre felálltunk az íróasztal mellől. Amolyan jól eső fáradtság volt ez, tudtuk, hogy a munkánk hasznos, és ez jó érzéssel töltött el mindkettőnket.

Korán kezdtünk reggel. Bevalljuk, nem ment olyan könnyen a hajnali ébredés. Éles váltás az 5:40 a 8:15-höz képest, de erőt vettünk és hatkor már neki láttunk a feladatoknak. Volt valamilyen kellemes feelingje annak, hogy még friss a levegő és a tudat, hogy még csak 9 óra, de már mennyi minden történt a napban. Kicsit bátrabban álltunk már neki a munkának, tudtuk, hogy melyik folyamatot, melyik követi, minek mi a célja, és leginkább hol nem vagyunk láb alatt, hanem inkább segítség. Kezdtük elfogadni, hogy már korán reggel bokáig „saras” a csizmánk, hogy már 10-szer legalább végig nyaltak a tehenek itatás, etetés közben. A reggeli műszak után elégedetten reggeliztünk meg, jöhetett a tejszállítás. Érdekes volt végig követni a folyamatot az elejétől egészen a végéig. Látni, hogy nincs megállás, egy állandóan működő körforgás, ahol ha valami kiesik, akkor az egész folyamat borul. Megtapasztalni, hogy mennyi munkával jár, az ami természetes, hogy leveszünk egy liter tejet a hűtőpolcról. Szembesülni, hogy az élelmiszernek milyen értéke van, és, hogy a pazarlás nem csak az, hogy kidobod, hanem az sok ember munkájának, idejének is a kukába/lefolyóba való dobása/öntése. Nem szeretjük pazarolni az élelmiszert, de most a két kezünkkel megtapasztaltuk, hogy mekkora érték, és mindig lehet tudatosabbnak lenni. A délután műszak előtt volt lehetőségünk egy kicsit pihenni, aztán újra felhúztuk a gumicsizmánkat, és neki vágtunk a szokásos feladatoknak, amelyeket most már egyre rutinosabban tudtuk végezni. Egyre több mindent csinálhattunk, amelynek talán legjobb pontja a bocik vödörből való etetése volt. Biztos vicces lehetett kívülről nézni, ahogy küzdünk, hogy egyszerre ne három nyomja bele a fejét egy vödörbe. Nem is olyan könnyű megfékezni ennyi éhes bocit. Marika néni aranyos volt, itt még hagyott, hogy küzdjünk, csak másnap árulta el, hogy mi a titka, hogy ez flottul menjen.

Megszületett a kis borjú. Már nagyon vártuk érkezését és az éjszakai széllel, lehűléssel meg is érkezett. Micsoda időzítés, pont az utolsó nap még, amikor itt vagyunk. Reggel ismét korán kezdtük a napot és a megszokott teendők mellett, a kis borjú etetése volt a legnagyobb élmény. Elsőre kellett vele küzdeni, de délre már kicsit ügyesebb volt, estére meg már rutinosan itta meg cumisüvegéből a tejet. A reggeli műszak végével elérkezett a várva várt sajt készítés. Kívülről olyan bonyolult dolognak tűnik, aztán mindig rájön az ember, hogy a legjobb dolgok egyszerűek. Nos valahogy így volt ez a sajt készítéssel is, semmi varázslat, semmi titkos adalékanyag, csak a tej és annak minden íze egy kis törődéssel. Ezután pihenésként sétáltunk egy nagyot először a rétre, ami olyan kellemes nyugodtságot adott. Leheveredni a fűben, távolabb legelésztek a tehenek, körbe a dombok és szántó földek, a távolban egy ragadozó madár vadászott. Ez az utolsó napunk, és valahogy jó érzés volt ez az offline lét. Hiába a fizikai munka nehézsége, a reggeli korán kelés, mégis valahogy annyira feltöltődöttnek, lenyugodtnak éreztük magunkat. A délutáni műszakra még maradtunk, szerettük volna még egyszer kivenni a részünket minden feladatból. A végére még az aratás is belefért. Kipróbálni a traktor vezetést, ahogy ezek a hatalmas gépek működnek, külön tudomány. Furcsa, hogy ilyen gyorsan eltelt ez a három nap, ennyi élménnyel. Nehéz elköszönni a sok bocitól, üszőtől, tehéntől. Már egészen a szívünkhöz nőttek az etetések, itatások közben, mikor nyalogatják érdes nyelvükkel a sót a kezünkről, vagy kórusban bőgnek, és toporzékol a hátsó, hogy „nekem mikor hozod már a vacsorát”. Az itatások amikor háromszor löki fel fejével a vödröt játékból, vagy a kis bocik viaskodása a frissen fejt tejért. Búcsúzáskor legalább háromszor jártuk körbe és simogattuk meg az összes állatot. Nagyon jó élmény volt, rengeteg élménnyel és tudással gazdagodtunk és egy percét sem bántuk meg, hogy belevágtunk. Kár, hogy visszaszólított a munka világa szívesen maradtunk volna még. Köszönjük a lehetőséget, bízunk benne, hogy Ti is elégedettek voltatok velünk, és mi is tudtunk egy kicsit hozzáadni a Tanya életéhez.

Krisz és Zsófi (2021. július 8-10)

2021 nyarán több önkéntes mellett, Zsófi és Krisztián töltött nálunk néhány napot, köszönjük szépen a sok segítséget, és az esti hosszúra nyúlt borozós, beszélgetős vacsorákat. Itt az Ő élménybeszámolójuk olvasható.